#rosszszülő #rosszgyerek #rosszrendszer Te melyik címkét hordod?
12 éve dolgozom a rendszer tagjaként, mint pszichológus. Sokan, sokféleképpen ismerik és hívják ezt a rendszert. Mi, szakmabeliek „NevTan”-ozzuk. A fenntartó mindenféle, közember számára nehezen megjegyezhető nevekkel illeti. Nevelési Tanácsadó, Pedagógiai Szakszolgálat, Pedagógiai Szakszolgálat Tagintézménye, szóval mint ahogy a fenntartó kiléte, a megnevezés is gyakran változik. Időről időre ez a szakmai munkát is érinti.
De ebbe nem mennék bele, hosszú, unalmas és nagyon fájdalmas történet lenne. Ebből legtöbb esetben annyit érzékelnek a szülők, akik kapcsolatba kerülnek a rendszerrel, hogy hosszasan kell várakozni arra, hogy bekerülhessen az ember gyermeke, majd még hosszabb idő, mire papírt kap, és csak a kiváltságosokat tudja ellátni a rendszer. Keserűség szól belőlem, ez talán érezhető. Pedig a rendszer emberei is emberek, igyekvő szakemberek. De nehéz a rendszert hátunkon cipelni, nehéz úgy ellátni gyermekeket, hogy belefulladunk a vizsgálandó gyerekszámba. Higgyék el nekem, volt olyan, hogy annyi gyermeket vizsgáltam két nap alatt, hogy harmadik nap kora reggel – még a munkaidő kezdete előtt – leültem megírni a szakvéleményt a vizsgálati anyagból és egész egyszerűen nem tudtam felidézni magamban a gyermek arcát. Nem tudtam, kiről írok. Pedig én vizsgáltam. Elkeseredtem. Gyermekeim születése után kimenekültem a terepre. Addig is terepen dolgoztam, óvodákban, iskolákban, de kötött a rendszer is. Az elmúlt 3 évben csak az iskolák maradtak számomra. Nem terhel meg kevésbé, csak szabadabb kezet ad a szakmai munkámhoz. Persze szerencsém van, két kiváló intézmény tagja vagyok, ahol számít, mit gondol az iskolapszichológus. Ritka az ilyen, meg kell becsülni!!! Lassan én is kezdem magam unni, úgyhogy rátérek a lényegre. Szóval nekem most jó. Egész jó. De sajnos szakmailag ez a rendszer is recseg – ropog. Sok a gyerek, kevés az intézményi óraszám. Mindenki rettentően leterhelt körülöttem, (a fejlesztőpedagógusok, logopédusok nem győzik a munkát), nincs csapat munka. Pedig ebben rejlik az ellátás ereje. Nézzünk egy elég gyakori példát: hozzám kerül egy óvodás gyermek, akinek dührohamai vannak, a szülő pedig tehetetlen. Jön a szülő. Megbeszéljük, átbeszéljük, ő érti a saját részét a történetben, én értem a nehézségét, majd megvizsgálom a gyermeket. Összeakad a térde, tevékenység közben kilóg a nyelve, instabil a járása. Egyértelmű az idegrendszeri éretlenség. Jön újra a szülő. Megbeszéljük, átbeszéljük. Most már világosabb számára nem csak a saját része a történetben, de az is, hogy mit tehet, hogy változás történjen. Én értem még mindig a nehézségét, jobban, mint eddig bármikor, mert én már az utat is látom. Nehezen tudok pszichológiai szempontból bármit is kezdeni egy olyan gyerekkel, akinek idegrendszeri érésre, ennek stimulációjára van szüksége. Megbeszéljük. Értjük egymást. Hogyan tovább? Ajánlom a nagy rendszert, kissé félve, hisz tudom, milyen rögös úton indítom el őket. Legtöbb esetben a szülő kikéri magának, elzárkózik, tudja, hogy kiváló szakemberek dolgoznak ott, de oda bejutni kihalásos úton lehet, köszöni szépen, még a gyermek érettségi bizonyítványa előtt szeretne változást elérni. Küldöm a magánszférákba, a fizetős mozgásfejlesztés irányába. Megy, vállalja, kigazdálkodja a család, csak végre változzon valami. Több elérhetőséget is adok neki a közelben, mert fontos, hogy közel legyen, hisz munkából így is rohan, hogy elhozza a gyereket az oviból, viszi ide-oda, mert ő jó szülő – megjegyzem neki is lóg a nyelve, csak neki az idegrendszere nem éretlen, hanem kimerült – szóval közelben legyen. Megnyugszik, elmegy, visszajelzést kérek majd. 1 hét múlva vissza is jelez. Tele vannak, nem jut be, sajnos se csoportban, se egyénileg nem tudják vállalni a gyermekét. Sok sajnos a lógó nyelvű, összerendezetlen mozgású, de csillogó szemű gyermek, akinek segítségre van szüksége. És a szülőknek is, mert azt veszem észre, az ő szemük már egyre kevésbé csillog.
