Recent Posts

Archív bejegyzések

Gyerekeink és a pénz

Rédei Zsuzsanna pedagógiai szakpszichológus, a MentaLife Központ Alapítója és vezetője válaszolt Szalai Réka kérdéseire


Talán nem túlzás azt mondani, hogy globális jelenség lett, hogy fillérekért hozzájuthatunk olyan dolgokhoz, amelyek néhány éve vagy évtizede még szinte elérhetetlenek voltak, és ez sok esetben abban is megmutatkozik, ahogy a gyerekeinket hajlamosak vagyunk elárasztani tárgyakkal. Önként vagy inkább társadalmi nyomás miatt hajlamosak beleesni ilyen csapdába a szülők?

Azt gondolom, hogy ez kicsit a könnyebb ellenállás felé mozdulás, tehát van egy ilyen társadalmi jelenség, és erre a hullámra hajlamosak felülni az emberek. Kell ahhoz egy elég nagyfokú tudatosság, hogy ezzel a trenddel szembe merjünk és tudjunk menni. A pénz fogalma és használata egyébként gyerek- és felnőttkorban alapvetően is nagy tudatosságot igényel, és ha ez nincs meg, akkor könnyel el lehet sodródni.

Azt hiszem, hogy itt a közép- kelet európai országokban elég sok helyen érvényes még a családoknál az a mondás, hogy a pénzről nem illik beszélni, pedig, ha akarjuk, ha nem, a mindennapjaink része. Miért ilyen erős sok esetben még mindig a tabusítás?

Valószínűleg történelmi és társadalomtudományi okok húzódhatnak meg ennek hátterében, de ha a pszichológiai részét nézzük, akkor olyan, mintha erről azt gondolnánk, hogy nem gyerekeknek való téma, meg akarják óvni ettől a szülők őket. Azt gondolom, hogy nem ez a legjobb módszer. Nyilván az anyagi problémáinkat nem a gyerekkel fogjuk megbeszélni, de egy egészséges szinten beszélni arról, hogy mit engedhetünk meg magunknak és mit nem, nagyjából mi hova tartozunk, milyen körülmények közül jövünk, ahhoz képest most hol tartunk – ezek az élet természetesen velejárói, tehát mindenképp beszélgetnünk kell erről a gyerekeinkkel.


Van értelme annak, hogy már nagyon kicsi korban, akár 2-3 évesen elkezdjük a gyerekek „pénzügyi nevelését”? Mik a jó módszerek ebben a korban?

Jó esetben nem úgy kezdjük a pénzügyi nevelést, hogy kiterítjük a lapjainkat és megmutatjuk a bankszámlánkat, hanem vissza kell lépni kettőt és elgondolkodni azon, hogy egyáltalán honnan indul és mit jelent (számunkra) a pénz. Alapvetően a pénz fogalma azt jelenti, hogy mindennek megvan a maga értéke – egy óvodáskorú gyereknél ez például azt fogja jelenteni, hogy vigyáznia kell a saját játékaira. Nem arra kell gondolni, hogy ha ezzel a játékkal történik valami, akkor komoly büntetés jár a gyereknek és családi drámát kellene belőle csinálni, hanem azt kell vele megértetni, hogy ez az ő játéka, azt csinál vele, amit csak szeretne, de ha erre nem vigyáz, akkor nem jön majd helyette rögtön és automatikusan egy másik. A legfontosabb tehát itt tényleg az, hogy beszélgessünk már nagyon kicsit kortól a gyerekeinkkel arról, hogy mindennek van értéke!


Szerintem mindannyian ismerünk olyan gyermeket a környezetünkben, aki mindig azzal fogadja az érkező vendégeket, a rég nem látott ismerősöket, hogy mit hoztak neki. Ez valószínűleg nem túl szimpatikus üdvözlés, de feltételezem, hogy nem a gyerek hibája, ha ez a szokás kialakul.

Sajnos valóban nagyon gyakori ez a jelenség. Nagyon jól szoktuk látni ezt például az óvodákban, hogy sok esetben amikor a szülő megérkezik az óvodába, a gyerek első kérdése az, hogy: „Na, mit hoztál?”. Természetesen lehet ez csak egy kis apróság, egy gumicukor, egy tejszelet, de azt gondolom, hogy ez egy óriási csapda, mert ezzel azt indítjuk el a gyerekben, hogy ne önmagunknak örüljön, hanem annak, hogy ő meg lesz jutalmazva. Szakemberként persze tudom, hogy ennek a hátterében a szülői bűntudat áll, hogy én beadom a gyermeket az óvodába, szegénynek ott kell sínylődnie, és ez sok szülőben okozhat frusztrációt – holott azért lássuk be, a gyerekek túlnyomó többsége mégiscsak a kortársaival érzi a legjobban magát. Fontos tehát tudatosítani a szülőknek azt, hogy ez a saját bűntudatukról szól, és nem arról, amire a gyereknek igazából igénye van. A saját magunk dolgát nehezítjük meg, ha elindulunk ezen az úton.


Ha valaki mégis belecsúszik ebbe a csapdába, mekkora erőfeszítésébe kerülhet a szülőnek aztán erről leszoktatni a gyereket, illetve saját magát is?

Nagyon fontos ebben a helyzetben is az őszinteség. Akárhány éves is a gyerek, mondhatjuk neki, hogy: Figyelj, csak üljünk le beszélgetni! Mondjuk el nekik őszintén, hogy azt figyeltük meg, hogy amikor érte megyünk az intézménybe, akkor nem nekünk örül, hanem annak, hogy mi van a táskánkban. Fontos hozzátenni, hogy ez nem az ő hibája, hiszen ezt sajnos mi rontottuk el, és őszintén elmondhatjuk nekik, hogy a következő naptól ez meg fog változni, nem lesz nálunk semmi. Ez persze az első néhány napban nagyon nehéz lesz, de bírnunk kell ennek a feszültségét. Ha valamit teszünk, annak következménye van. Sokszor szeretünk ez alól kibújni, a felelősséget elhárítani, de ezzel fogjuk a gyereknek megtanítani azt, hogy igen, néha működhetünk rosszul, hozhatunk rossz döntéseket, de ha ez belátjuk, bocsánatot kérünk, akkor folytathatjuk tovább az életet egy másik úton.


Mikor adjunk konkrétan pénzt a gyerek kezébe?

Hát, ez egy nagy kérdés. Én személy szerint azt gondolom, hogy iskolás kor előtt erre semmiképp nincs szükség. Óvodában inkább az imént is említett alapvető értékeket kellene megtanítanunk a gyerekeknek. Tudom, hogy mindenki nagyon pörgős életet él, és amit csak lehet, szeretünk leegyszerűsíteni, de olykor - olykor vigyük el a gyereket magunkkal bevásárolni, hiszen ezzel is azt tudatosítjuk bennük, hogy nem teremnek meg maguktól a dolgok a hűtőnkben, mi ezeket megvesszük, pénzt adunk értük. Óvodás korban tehát bőven elég, ha ezeket a dolgokat elültetjük bennük, fontos természetes folyamatában láttatni velük a dolgokat. Iskolás korban aztán fokozatosan el lehet ezt kezdeni, de ott se jutalmazás kapcsán tegyük! Ha van egy első osztályos gyerekünk, és kap egy pirospontot, azt lehetőleg ne rögtön pénzzel jutalmazzuk. Itt inkább azt érdemes hangsúlyozni, hogy ha nagyon vágyik valamire, akkor arra gyűjthet, ha kap névnapra, születésnapra pénzt, akkor azt tegyük félre neki, és akkor előbb utóbb megkaphatja a hőn áhított játékot, amit nagyon szeretne. Érdemes megfigyelnünk a gyerekünket olyan szempontból is, hogy rögtön elkölti-e a pénzt, amit megkap, vagy tudatosan gyűjt- e egy – egy dologra. Ha az előbbi eset áll fenn, és inkább apróságokra költi, az sem gond, de akkor ne kezdjünk el kompenzálni, és ne adjunk újabb összegeket csak azért, mert ő már korábban azt elköltötte, hiszen ezzel megint magunkat kergetjük bele egy ördögi körbe, amiből nagyon nehéz lesz kiszállni.


Mi a helyzet konkrétan a zsebpénzzel? Ezt a témát miképp kellene megfelelően működtetni a gyerekek életében? Működhet ez hasonlóan, mint a szülőknél a fizetés, vagyis adhatunk nekik egy kisebb összeget pl. a hónap elején, hogy aztán azzal próbáljon meg gazdálkodni?

Itt azt fontos megnézni, hogy van- e olyan helyzet a gyerekünk életében, amikor neki jól jöhet az, hogy van nála némi kis pénz. Mérlegeljünk tehát az szerint, hogy milyen intézménybe jár, van- e ott büfé, kell- e esetleg bármilyen kis apróságra költenie. Ha azt látjuk, hogy igen, akkor szépen fokozatosan be lehet vezetni, de mondjuk 1. és 2. osztályban azért erre még nincs szükség. És igen, a későbbiekben működhet ez úgy, mint ahogy maga a világ is működik, tehát havi rendszerességgel kap egy kisebb összeget, amivel ő aztán gazdálkodni tud. A következő lépés aztán az szokott lenni, amikor a szülők azzal jönnek, hogy a jó jegyért adunk pénzt. Ez megint egy óriási nagy kérdés, hogy ez vajon jó irány-e.


Ezzel kapcsolatban mi a jó hozzáállás?

Alsótagozatban ez kifejezetten kontraindikált, egyáltalán nem tanácsos. Ebben az időszakban még egyébként is külső kontroll alapján dolgoznak a gyerekek, ilyenkor még nagyon kevés az a gyerek, aki a saját belső indíttatásából akar jó jegyet szerezni és jól tanulni. Jó esetben miattunk tanulnak, mert látják az örömöt az arcunkon, mert megdicsérjük őket, a jobbik eset az is, ha a tanító néni és bácsi kedvéért akarnak jól tanulni – ezek azonban mind külső kontrollok. Ha ehhez a tényezőhöz mi még hozzárakjuk a pénzzel való jutalmazást, akkor a belső kontrollt aztán nagyon nehéz lesz kialakítani. Felső tagozatban ezt már akár el is tudom képzelni, de amennyire lehet, próbáljuk meg ezt is minél későbbre kitolni. Minél később vezetjük ezt be, annál inkább felfogják majd az értékét, tudnak már mire gyűjteni is akár. Ennek ellenére én azt kérem a szülőktől, hogy ez már tényleg az utolsó megoldás legyen. Abban is érdemes tudatosnak lenni, hogy mekkora összeget adunk a gyereknek. Ha túlértékeljük a jó jegyeket, akkor nagyon könnyen összegyűlik a pénz, és akkor azt fogja érezni, hogy most lazítok, aztán ha megint szeretnék valamit, hát majd ismét belehúzok. A másik fontos dolog, hogy úgy találjuk ki a zsebpénz mértékét, hogy azt mi is bírjuk anyagilag. A harmadik kiemelendő tény pedig, hogy nem fog minden gyereket motiválni a pénz, tehát ebben az esetben teljesen felesleges egy ilyen zsákutcába belefutnunk, hiszen kudarcként fogjuk megélni.


Készülve a beszélgetésünkre, megragadta a figyelmemet egy érdekes gondolat, amelynek a lényege az volt, hogy aki minden lehetséges dolgot megad és megvesz a gyerekének, az éppen a tanulás és fejlődés lehetőségét veszi el tőle.

Igen, ezzel teljes mértékben egyetértek. Azt gondolom, hogy nekünk, szülőknek az az egyik legfontosabb feladatunk és felelősségünk, hogy a gyerekeink életében a belső értékekre helyezzük a hangsúlyt, és ezért is tartom jó dolognak, ha valamiféle élményt ajándékozunk a gyerekeknek a teljesítményéért. Számos esetben látom, hogy ez sokkal inkább motiváló, sokkal keményebben hajlandóak dolgozni akkor, ha e mögött tényleg valamilyen közös élmény, együtt megélt pillanatok, pozitív érzelmi megerősítések állnak. Tanulmányok számolnak be egyébként arról is, hogy mi történik akkor, amikor egy gyereknél a jó teljesítményt azonnali jutalommal díjazzuk. Ha a gyerekünk hoz egy jó jegyet, akkor jó lenne, ha nem azt mondanánk, hogy de örülök ennek a bizonyos jegynek, hanem dicsérjük meg őt amiatt, hogy milyen sok erőt és energiát tett bele, hajlandó volt dolgozni, akár le is mondani valamiért emiatt. A kutatások azt mutatják, hogy azoknál a gyerekeknél, akiknél az erőfeszítést erősítjük meg, és elmondjuk, hogy büszkék vagyunk rájuk emiatt, sokkal tartósabb az ehhez kapcsolódó pozitív megélés és sokkal tartósabb a motiváció is a következő jó eredmény elérésére, mint azoknál, akiket azonnal megjutalmaznak (akár csak aprósággal is) a szüleik, nagyszüleik. Az ön által említett gondolatra tehát még a pszichológiai kutatások is ráerősítenek.


Ha a pénzről beszélünk, akkor szinte már – már elengedhetetlen, hogy behozzuk a pandémia témáját, is, hiszen sajnos nagyon sokaknak kellett most újragondolniuk a pénzhez fűződő viszonyukat. Lehetnek ennek akár hosszútávú pozitív következményei is?

Azt gondolom, hogy lehetnek. Bár a szülők sok esetben nagyon – nagy egzisztenciális szorongást éltek meg az egészségügyi kockázatok mellett, amit természetesen nagyon rossz megtapasztalni. Ugyanakkor fontos végiggondolni, nekünk felnőtteknek, hogy ez az egzisztenciális szorongás vajon megalapozott volt- e és tudjuk- e azt értékelni, hogy ebből aztán hogy jöttünk ki. Emellett pedig érdemes átgondolni azt is, hogy tudjuk-e értékelni azt a nagyon sok időt, amit együtt tölthettünk az elmúlt másfél évben. Azt tapasztalom, hogy azok a családok, akik jól működtek előtte, bármilyen furcsán is hangzik, jól élték meg a pandémia okozta bezártságot és új helyzetet. Persze a szorongás valamilyen szinten mindannyiunkban ott volt, de sokan számoltak be arról, hogy soha ennyire nem láttak még bele egy- egy családtagjuk életébe – látták azt, hogy a másiknak tényleg mennyi telefonja van egy nap, hogy a másik mennyire kreatív vagy hogy épp a gyerekünk tanára tényleg nem olyan jó fej, mint ahogy azt gondoltuk. Ahol viszont eddig a szőnyeg alá lettek söpörve a problémák, ott most nagy eséllyel „szépen” kicsúcsosodtak ezek a dolgok. Azt gondolom, hogy a pozitív következmény mindenképpen lehet az, ha képesek voltunk kikerülni ebből a váratlan krízishelyzetből, és mindezt ráadásul úgy, hogy együtt voltunk közben. Ez hatalmas bizalmat, önbizalmat ad nekünk, hogy bizony ezt is meg tudtuk csinálni!


Ha esetleg valaki gyerekként nem kapott jó alapokat, az bepótolható, megtanulható a későbbiekben?

Természetesen megtanulható. Ezen a ponton szeretném is kicsit a szülők válláról levenni ezt a nagy terhet, mert úgy gondolom, hogy részben az oktatási intézmények felelőssége is, hogy pénzügyi tudatosságra neveljék a gyerekeket. Gondoljunk csak vissza a 2008-as gazdasági világválságra, amikor mi, felnőttek nem voltunk elég tudatosak. Azt gondoltuk, hogy a 0%- os kamat, az 0%- os kamat, holott ilyen nem létezik. Bármennyire is döbbenetes, hogy emberek milliói ezt elhitték, de ez a mi felelősségünk, az oktatásban dolgozók felelőssége, hogy úgy engedjük ki a gyerekeket az iskolákból, hogy bizonyos pénzügyi alapismeretekkel kötelező rendelkezniük. Ha ez mégsem történik meg, és valaki felnőttként belefut ilyen és ehhez hasonló csapdákba, akkor pedig azt lenne nagyon fontos felismerni, hogy igen, nekem ez valamiért nehezen megy, és ilyenkor nem szégyellnivaló dolog felkeresni egy szakembert, aki ebben az életvezetésben tud nekünk egyfajta biztonságot adni.